Komfortot üldözöl vagy fejlődést?
Az egyikünk ragaszkodik a megszokotthoz, a másikunk mindig változást akar. Miért lehet hajsza mindkettő, honnan jöhet, és mit kezdhetsz vele felnőttként?
Egy reggel a kocsiban hallgattam egy dalt. Tetszett a zenéje, de a szövege még jobban megfogott: arról szólt, hogy egyikünk a komfortot üldözi, a másik a növekedést. Azóta sem hagy nyugodni ez a gondolat.
Talán te is ismered mindkét oldalt. Azt, aki mindenhol a kényelmesebb utat keresi: hogyan ússza meg a változásokat, a szembenézéseket, hogyan maradhat a megszokottban, a komfortzónájában. És azt is, aki soha nem áll meg: mindig jobb akar lenni, mindig van még mit csiszolni, javítani, fejleszteni.
Ha valamelyikben magadra ismersz, nem vagy egyedül. És talán meglep, de a kettő közelebb van egymáshoz, mint gondolnád.
Ha most nincs időd olvasni, nézd meg, ahogy elmesélem:
Az én oldalam: a fejlődés hajszolása
Világéletemben a fejlődést kergettem. Szinte „mániákusan”, ma már látom: hogyan lehetnék jobb ember, hogyan hozhatnék létre valami változást a világban, hogyan lehet mindent még jobban csinálni.
A munkában ez sokáig előnyömre vált. Magam is nagyvállalati vezető voltam, és minden projektemet, minden szervezetfejlesztésemet ez hajtotta. A saját önismereti munkámban is ez volt a motorom.
Aztán észrevettem, hogy ez már túlműködik bennem. És őszintén bevallom: néha fel is tud paprikázni, ha valaki inkább marad a megszokottban, ahelyett hogy meglátná, mennyi minden változhatna az életében.
Ekkor akadt meg a figyelmem azon a szón a dalban: üldözni. Mert ez nem egyszerű választás. Ez hajsza. És hajszolni, azaz ragaszkodni a fejlődéshez ugyanúgy lehet , mint a komfortzónához, a biztonsághoz.
Honnan jön ez a két út?
Amikor ezen gondolkodom, mindig visszamegyek a kicsi gyermekhez, aki egyszer valahol megsérült bennünk. A sérülés pillanatában egy gyereknek nincs sok választása. Valahogy túl kell élnie.
Az egyik gyermek: „ezen változtatni kell”
Az én válaszom az volt, hogy ez így elviselhetetlen, ezen változtatni kell. Gőzerővel kerestem, hogyan tudom a napokat átalakítani, a vitákat elcsendesíteni, hogyan teremthetek magam köré egy élhető, kibírható világot.
Felnőttként ebből lett egy nagyon versenyképes hajtóerőm: még többet tenni, még jobban teljesíteni, még szebben csiszolni magunkat. Csakhogy amíg a régi seb ott van, a hajsza sem hoz megérkezést. Hiába leszel egyre jobb, ugyanabból a hiányból cselekszel, és a külvilág is ezt tükrözi vissza: nem ismer el a főnököd, elmarad a fizetésemelés, nem érkezik meg az áhított kapcsolat.
A másik gyermek: „visszahúzódom”
Egy másik gyermek pont azt tanulhatta meg, hogy a sebeket kapja, és semmi lehetősége nincs változtatni rajtuk. Az egyetlen, amit tehet: visszahúzódik. Még inkább magába, egy kicsi, átlátható világba, ahol biztonságban érzi magát, ahol szinte semmi nem változik.
Felnőttként ő ragaszkodik a kényelemhez, a megszokotthoz, ahhoz, ami nem változik. Ez nem lustaság. Ez az ő túlélési stratégiája.
Sokszor lefagyásként jelenik meg: nem tud lépni, nem tud kiállni magáért, csak kivonul a helyzetből, miközben belül óriási monológ zajlik. Úgy látom, mintha néha az élet hozná el helyette a változást: egy elbocsátás, egy szakítás, amit ő maga nem tudott kimondani. Ez nem az ő hibája. Abban a helyzetben ennyi fért bele.
Üss, fuss, vagy fagyj le
Ez a nagyon ősi ösztön. Az idegrendszerünk veszélyben mindig ugyanazt kérdezi: harcoljak, meneküljek, vagy dermedjek le? A természetben az őzike is lefagy, és megvárja, míg elmúlik a veszély. Utána szó szerint kirázza magából a feszültséget, és megy tovább. Nálunk, embereknél ez a lezárás gyakran elmarad.
Pete Walker amerikai terapeuta négy alapválaszról ír: üss, fuss, fagyj le, vagy alkalmazkodj, azaz felelj meg. Szerinte a gyerekkori bizonytalanságból ezek felnőttkori alapstratégiává válhatnak. A „fuss” típus nem mindig fut el: van, aki a túlhajszolt munkába, a tökéletességbe menekül. Ez az én oldalam.
És miért fagynak le gyakrabban a férfiak?
Ezt sokszor látom a munkám során, főleg párkapcsolati vitákban, és sok nő erre panaszkodik: a párja bezárt. John Gottman párkutató megfigyelései szerint a vitában elnémuló, „falat emelő” fél többnyire a férfi. Nem büntetésből, hanem mert az idegrendszere hamarabb túltelítődik: kívül csend, belül vihar. Ehhez hozzájön, hogy a fiúkat ritkán tanítják meg az érzéseikről beszélni. Ezek persze átlagok: nem minden férfi ilyen, és sok nő is lefagy.
Egyik sem jó vagy rossz
Gondolj csak bele: mindkettő egy sebre, egy traumára vagy egy régi történetre adott válasz volt. Akkor, ott, úgy tudtad kezelni. Nem kell szégyellned egyiket sem. Nem kell kirángatnod magad a komfortzónádból, és nem kell örökké hajtanod sem.
Most viszont, felnőttként, ha már rálátsz erre, van lehetőséged választani. Más utakat járni. Főleg akkor, ha sikerül a belső gyermekedet biztonságban tartani, megnyugtatni, és átvenni tőle a kormányt: a felnőtt éneddel irányítani és alakítani az életed.
Ehhez a megértés kevés. Fejben könnyű belátni, hogy „ezt csak a régi sebem csinálja”, a szív és a test viszont még tartja a régit. Erről írtam bővebben Az aha-csapda című cikkemben. Megérteni fejben, megérezni szívben, elengedni a testből.
A kezelőszobából
Egy hölgy azzal keresett meg, hogy hosszú ideje nincs párkapcsolata, és nem érti, miért. Ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy a munkahelyén sem tudja igazán érvényesíteni magát. Ha úgy érezte, hogy a feladat túl nagy, ő pedig kevés hozzá, egyszerűen ledermedt. A korábbi kapcsolataiban is így volt: nem tudott kiállni magáért, nem tudta kimondani, mire van szüksége. Ilyenkor csak annyit érzett, hogy összeszorul a mellkasa, és nem kap levegőt.
Az egyik alkalmon eljutottunk oda, ahonnan ez indult. Kislány volt, és otthon gyakran elszabadultak az indulatok. Ilyenkor a testvérével felszaladtak a kis szobába, és mint két kis veréb, egymáshoz bújva, didergve várták, hogy elmúljon. Nem volt mellettük felnőtt, aki megvédte volna őket.
Ahogy előjöttek az emlékek, ugyanazt a szorítást érezte a mellkasában. Ezzel a testi érzéssel kezdtünk dolgozni: energetikailag kikönnyítettük, és a helyére beengedtük azt, ami akkor hiányzott. A biztonságot. Azt, hogy a kislány mellett most már ott áll egy felnőtt, aki megvédi: ő maga.
Az alkalom végére teljesen kikönnyebbült a mellkasa.
A történetet felismerhetetlenül, a lényegét megtartva írtam le.
Mi változik, amikor elengeded a hajszát?
Ami változni szokott:
- Nem kell minden nap bizonyítanod, és mégis jobban halad, amit csinálsz.
- A megszokott már nem börtön, hanem pihenő, ahová szabadon visszatérhetsz.
- Ki tudsz állni magadért anélkül, hogy lefagynál vagy harcba indulnál.
- A kapcsolataidban több lesz a nyugalom, és kevesebb a feszültség.
Egyik sem jó vagy rossz. Mindkettő egy sebre adott válasz volt. Felnőttként viszont választhatsz.
Kérdés mára
Te mihez ragaszkodsz: a komforthoz vagy a változáshoz?
Ma egyszer, amikor azon kapod magad, hogy hajtasz, vagy épp lefagysz, állj meg egy lélegzetnyire, és kérdezd meg magadtól: most mitől félek?
Nem kell holnap megváltoztatnod. Elég, ha ma észreveszed.
Az első lépés
Nem kell tovább hajszolnod
Ha szeretnéd, hogy ne csak fejben értsd, hanem a szíved és a tested is elengedje a régi hajszát, gyere el egy alkalomra. A te történeteddel dolgozunk, a te tempódban.
Foglalj egy alkalmat, és kezdjük el. Ha előbb kérdeznél, írj nekem, 1 munkanapon belül válaszolok.
Gyakori kérdések
Rossz dolog fejlődni akarni?
Nem. A fejlődés csodás. A kérdés az, honnan hajt: a kíváncsiságból és az örömből, vagy abból az érzésből, hogy még mindig nem vagy elég jó.
Honnan tudom, hogy lefagyok, vagy csak nyugodt vagyok?
A nyugalomban jelen vagy, és tudsz választani. A lefagyásban belül vihar van, kívül pedig nem tudsz lépni. A tested általában jelzi a különbséget: szorítás, visszatartott levegő, üresség.
Mi köze ehhez a belső gyermeknek?
A belső gyermek az a részed, aki gyerekként megtanulta, hogyan élje túl a nehéz helyzeteket. Ma is ő reagál helyetted, ha valami a régi sebre emlékeztet. Ha megnyugszik, a felnőtt éned választhat.
Ki kell lépni a komfortzónából?
Nem feltétlenül. A komfortzóna nem ellenség, hanem pihenő. Akkor érdemes ránézni, ha már nem választod, hanem bezár: ha félelemből maradsz benne, nem azért, mert jó ott.
